Őszintén, nem tudhatjuk soha. Talán előtted még tízezer holnap is áll. Olyan sok, hogy fetrenghetsz benne, élvezheted. Kiszórhatod az ujjaid között.. olyan rengeteg sok, hogy akár pazarolhatod is.
Rájöttem, hogy annak ellenére, hogy a bizalmamat folyamatosan elveszítem az emberekben, mégsem jelent minden embert. Valakinek még az életemet is odaadnám kicsiny dobozba zárva, hogy vigyázzon rá. Talán nem kellene csalódni újra és újra abban, ami nem létezik. Viszont ami létezik, abban nem tudok csalódni. Az valós, és csak boldogságot találok benne.
Talán, ha egy furcsa lényként kellene élnem, én kellemes dolgokat csinálnék. Megígérném, hogy lefekszem a főnökömmel, miután Londonban, a szörnyű forgalmas Liverpool Street station kellős közepén.. megeszel egy élő embert. Te ócska cipőfűző, sírj sírj sírj! Vérig sértettelek.
Számomra az, hogy valaki okos.. az észt nem a tanulásban látom, az más. Hanem abban, hogy hogyan cselekednek, hogyan gondolkodnak, és mit mondanak ki. Az pedig, hogy valaki kedves, nem abban mutatkozik meg, hogy hogyan bánik azokkal, akiket szeret, hanem abban, hogy mennyit képes áldozni akárkiért. És az, hogy néha hazudnod kell, nem azért van, mert te egy hihetetlen film főszereplője vagy.
Ha valaki szomorú, nem biztos, hogy nem boldog, és ha valaki boldog sírhat is, ha valaki.. ha valaki.. itt van pl. Lykke Li, a kedvenc énekesnőm. 10 év különbséggel, ugyanakkor van a szülinapunk, március 18. Igen nézzenek oda.
Elavulnak a dolgok, elszürkülnek, és elhomályosodnak az emlékek. És a helyükre üresség száll. Néha túl hamar, de sokszor mondom, hogy hiányoznak azok a napok. Június 30. Július 5 és 6 és.. és. Ilyenkor érzem ezt az egészet. Nem akarom soha, hogy elmúljon. Mert olyan felfoghatatlan volt az egész, mint egy mese. Mint egy álom. Mint egy habos jegeskávé.
Naomi igazad van. Valami olyasmi, hogy "Megilyedtem, amikor összejöttünk, ugyanis te vagy az egyetlen, aki tönkreteheti az életemet."
Senki sem lépkedhet a fejemben, csak én. Ahogy a virágok között járok. És hirtelen minden sötétségbe borul, a bárányfelhős kék mennyboltot felváltja a lefesthetetlen és félelmetesen gyönyörű sötétkék, már szinte fekete viharfelhős ég. És akkor ott van az a híd, amivel talán már találkoztam. És hatalmas szakadék. A túloldalon minden vidám, és a híd leszakad. És én lezuhanok, amikor éppen felébredek az álomból, de ez nem volt álom, és mindent rossznak látok, nem bízok ott senkiben.. mert őket nem ismerem. Aztán.. jó sokáig volt sötét. Amíg el nem vonul a vihar, addig ilyen.. és utána meglátom a szivárványt. Írországban van a vége. A manók ott ásták el az aranyat. Nekem nem kell arany. Csak.. nekem másra van szükségem.
Számomra nincs gyönyörűbb béke, a vihar utáni csendnél.