Obsession.

Rég írtam már úgy igazából. Igazából, de tényleg igazából csak akkor, amikor bizonytalan vagyok. Válaszokat keresek magamban, másokban. A rögeszmémmé vált. 
Nem tudom elmondani, lehetetlen. Kattognak bennem, a fejemben. És még mindig olyan érzések vannak bennem, vagy csak ülnek a vállamon, mint amikor meleg zuhany után jéghideg jön egyből. Felváltva. Boldog szomorú.
Rögeszme vagy te.
Anélkül, hogy tudnál róla.

People!

Az utcai tömeg olyan, mintha vak emberek közt sétálnék. Körülöttem vannak és látnak, de mégsem. Azt hiszem ismerek valakit, vagy ők hiszik, hogy ismernek engem, pedig nem. A legkevésbé sem. 

Mind csak felszínes dolog, látszat, vagy éppen egy elkapott és megjegyzett állapotból következtetnek. 

Mind azt gondolja, hogy neki jók a megérzései.

Ahogy én is.. engem is csak az ismer, akinek hagyom. Akiben bízom. 

És ki mennyire összetett.

"I have no time."

Pedig időm az volt, mint a tenger.. csak bánni nem tudtam vele, mert egy pazarló vagyok. Pazarlom az időt a semmire, vagyis hát.. vagyis önző vagyok, mert az én időmet fosztottam meg azoktól, akiknek szüksége lett volna rá.. rám? A szavakkal sem tudok bánni. Dobálózok velük.

Play with me!

Úgy alszunk, mint az összegabalyodott fonal, és ez így van jól. Mégis olyan kellemes.

My film isn't!

A filmnek folytatódnia kell. A hibáival együtt.. nélkülük túl tökéletes. A tökéletes pedig.. túl unalmas.

Nobody hurts me like.. YOU and ME.

Az lenne a dolgunk, hogy gyémántnak érezzük magunkat. Pont olyan sebezhetetlennek, pont olyan különlegesnek, pont olyan ritkának. Pont olyan tündöklőnek. 

De nem. Könnyebb másokat megsebezni a saját sebeinkkel.. a saját elfuseráltnak vélt napunkkal.

 Mégis mi azokat bántjuk akiket szeretünk és ezáltal.. 
saját magunkat.

'cause if U close the door