kacat

Olyan vagy, mint egy zacskó kristálycukor, mert annyi épp elég is belőled. 
Erős vagyok, de te.. ha túl sokat adsz magadból az egyik pillanatban, a következőben annál többet veszel vissza. Ha nem adok magamból, te jössz hozzám kérni belőlem. Makacsul tartanám magam, hogy nem, pedig de. Nem tudom, akarlak.
Még akkor is, ha tudom, mi lesz egy év múlva- ilyenkor már azt fogom várni, hogy jössz-e. És különben is várom most is. Meg akarom, hogy jöjj. 
Tudod?
Beléd akarok szeretni.
Istenem. Mit tett velem a mosolygó arcod..

Minden.

Mindent felforgatok ahhoz, hogy megvalósítsam azt, amit szeretnék.
Mert az éltet mindenkit, ami az álma. Mi lesz, ha véget ér az álmom?
..megvalósul.
De utána mi lesz? Ha nem lesz már álmom? Miről álmodok?
Boldog leszel. Álom lesz az életed is. Lesz másik. Mi mindig álmodni fogunk.

Nem tudom, néha így belegondolok, hogy kiért mit teszek meg. És rá kell jönnöm mindig, hogy lehet, hogy ők a kisujjukat sem mozdítanák meg, ha én kérném őket. Minek is, szeretem megoldani a saját problémáimat, bízom magamban.. és sikerül. Így kell gondolkodni.

Végigfut. Az a sok apró képkocka, mint egy gyorsított felvétel. Mint egy fotósorozat. Képek. Érzelmek. Fájdalmak. Nevetés. Könnyek. Mosoly. Nyugalom.
Túl sok információ ez egyszerre az agyamnak.
Nyugalom. Hiány. Harag. Fájdalom. Szavak. Béke. Félelem. Hiány. Nevetés. Boldogság. Magány. Nevetés. Őrület. Vágy. Nyugalom. Magány. Zavarodottság.

A számba teszem. Füst száll fel az égbe. 
Behunyom a szemem.
Csend. Üresség. 
Kinyitom a szemem.
Kifújom a füstöt és nézem, ahogy áll a világ. 
A fején és az oldalán. Amíg én a két lábamon, nem gondolok semmire.

Kloee, január tizenegy.

Fekszem és rád gondolok.

Te folyamatosan áradó információtenger.

Számokkal kódolt érzelmek a fejemben. 

Nem minden igazi érzés, magunk sem tudhatjuk. Akkor ki tudja? Ha nem te.. ha nem én.

Az emberek furcsák.

Annyira érdekesek.

Mindenki különböző, mégis mindannyiunkban több közös van, mint gondolnánk.

De hihetetlen a másság. Hogy mi mind különbözőek vagyunk. Hogy mi mind ugyanazt akarjuk:

Egyedül lenni azt remélve, hogy valaki megtöri ezt a magányt. Igen. Csak nem mindegy, hogy ki.

Nem ismerjük egymást. Egy kicsit sokan élünk a világon, ahhoz, hogy elhamarkodott kijelentéseket tegyünk.

Furcsa, hogy sokszor nem tudom mit is akarok. Most Téged. Furcsa érzés, nem tudom mennyire valódi. Megijedek az ilyesmitől. Gyengévé teszel. Olyanná, amire mindenkinek szüksége van. Félek attól, hogy elveszítelek. Félek attól, hogy elmúlik.

nem tudod meg.

Visszatérők. Maradók. Emlékek. Elmenők.

Magunk sem tudjuk, hogy mi a jó nekünk. 

Döntéseket hozunk azt remélve, jól döntöttünk. Azt pedig az alapján tesszük, amit jónak hiszünk.. magunknak.

Van, hogy szándékosan dobjuk el magunktól azokat, akik megérdemlik, hogy szeressük őket. Van, hogy akaratlanul.. tudatlanul.

Vagy csak mert félünk a közelségüktől.. attól, hogy érzelmi roncsok leszünk miattuk.

Idővel minden más lesz, mert már én is elhiszem, hogy az idő megold mindent. Lesz, ami lesz. Mert valahogyan mindig lesz.

Eldobjuk magunktól az embereket, de idővel visszatérünk hozzájuk. Tudom, hogy minden egyes emberi kapcsolatunk, ami egyszer akár csak egy kicsi szinten is, de befolyásolta az életünket, az visszatér. Mert részünkké vált. Tanultunk tőlük. Belénk épült és űr maradt helyettük.

Lehet, hogy nem mindig igaz ez. De mindig meg kell próbálni. Hiszen akkor tudjuk meg, hogy mi a helyzet.

Nem minden működik.

"Ha meghalunk, meghalunk.

De előtte élni fogunk." 

-Ygritte (G.of T.)

Nem kell szomorkodni azért, ami már nincs, hanem boldognak kell lenni azért, mert vagyunk.
Önmagában a létezésünknek.
Mert ez már egy fontos kelléke annak, hogy valóra váltsuk a terveinket.
Annak, hogy spontán dolgok történjenek. Tökéletlenség. Tökéletes.
Gondolok arra, hogy visszatekerném az időt, mert bánom, hogy volt ez. 
Az ikrek. A lehető legszörnyűbb dolog, hogy tökéletesek mind a ketten. 
Az, hogy ketten vannak, és én döntésképtelen. És én meggondolatlan. És én fiatal.
ÉS KELL Ő.
Az, hogy az elvesztegetett idő is ér valamit. Az, hogy semmi sincs hiába.
Mert mi mindig tanulunk valamit.
Mert mi függetlenül is függünk egyesektől.
Mert vannak érzések, amiket nem tudok meghatározni, de befolyásolják a gondolkodásom.