Nyitott emberek tűnnek el zárt dobozokban.

Én nem szeretek leülni bent. Megveszem a kávét és kiülök a Deákon egy padra. Ott, ahol a túlsó partra látok, meg a vízre, ahogy mennek a hajók.
Ahogy az emberek sietnek, vagy nézelődnek. Az arcuk. Vajon mire gondolhatnak. 
Miért nevetnek? Miért zaklatottak?
Mit éreznek.. vagy miért éreznek.
Ülni és nézni az autókat, ahogy száguldoznak, meg ahogy jön és megy a villamos.
Azt, hogy még éppen látom a repülőgépeket és nem csak a füstjét.
Érezni a kávé ízét, a dohány furcsa illatát.
A nehéz levegőt.
Látni. A Citadellát.
Őket. A fejemben.
Minden ember keveset mutat magából. 'Álruhába' bújva. 
Hallgatni. A zajt. 

Mindez egyetlen pillanatba zárva.
Egyetlen pillantás alatt a millió képkocka.