alszol én meg nézem magam.

Az ablakban állva nézem.. az alvó várost.

Alszik benne minden ember. 

Csak füstölög a gyárkémény.. buta kémény. Mintha kissé unná már ő is. De azért teszi a dolgát.

Néha elsuhan egy taxi. Valahova sietnek az utasok.. szexelni. Aztán ők elszívnak egy marlborot és elalszanak egymásnak háttal. Tárgyaik egymásnak. Nem hiszem, ezt tudom.

Na meg a kutyájukat késő éjjel, mondjuk most, kettő óra huszonöt perckor sétáltató.. magányosnak tűnő idősödő férfiak.. de leginkább gondokkal teli. Elképzelem, hogy ők a rosszfiúk egy horrorban. Így a kutyájukon kívül senki de senki másuk nincsen. Egy pszichopata hajlamokkal teli lélek.. testbe bújva.

Ez mind idilli, és hűs esti levegő jön be hozzám. Tudja jól, hogy szeretem, mert a szemébe nézek.. mondanom sem kell. Azzal mindent elrontanék. 

Van az a pillanat, ahol hiányzol. Hogy arra gondolok, napsütésben indián nyár melegében, hogy elveszítettem annyi embert, akik valaha még számítottak. Tehát ide lyukadok ki olykor. Az érzések bekaphatják, önfejű mind. De az a múlt, az meg már elmúlt. Eszembejut a vodkázós délután ezzel, az első nap meg azzal, miközben a derekamat fogja. Volt olyan önfeledt borútlan nyár. De hiába hiányoljuk azt, ami volt, mert konkrétan az, már sosem lesz.
A legtöbben ott rontják el, ahol nem is szabadna. Erről nincs több mondanivalóm, szar az, de nekem nem.
Néha leáll az idő. Lebeg benne minden, előjön a sok kérdés, a miértek és a semmiértek mert értetek nem is tenném már, ha értitek.
Kamu minden. Kamuk a pipölök.

Néhányan olyan üresek vagytok. Belül. Annyira..

Mondhatnám.. hogy elpilledek a nap láttán, mint nyári este alkonyulatánál tűzön pillecukrot olvasztva veled képet nézni- elbeszélni.. egymás mellett. Ülve.

Beléd nézni mélyen. Megfulladni szemeidben.

Hallgatni, ahogy kattog benned az alkatrészed.

Minél inkább figyelem, annál inkább kattog és gyors

nagyon gyors. Annyira ijesztő, hogy te élsz

vagy, hogy élhetnél velem.

Nem tudom. Süss nekem mézeskalácsból házat.. csinálj sokat. Építs várost velem. Várost a városunk alatt, a mi nem létező világunkban lépkedve a folyosón sötétlő fallal fényes szobába nyíló ajtón menni be és nézni ki az ablakon azon a két szemen, ami nekem van és őrülten hallgatni.. ahogy szuszogsz a párnádon. 

Mindezt azért, mert ez az a kincs, ami még most sincs. 

Gondoltam rendet teszek a képzelt fiókjaimban ott a nagy káosz közepette. Hű. Csinálok pudingot.

Leírva talán megértem.
Boldogság. Szabadság. Függetlenség.
Hiányérzet. Üresség.. olykor.
Nem tudom miért.
Néha nagyon közel érzek magamhoz.. valakit. 
Valakiket.
Elmúlik.

Nem tudom, hiányzik kicsit.

Aztán újra rájövök, hogy nincs értelme.

Aztán.. nem is tudom mit érzek.

Próbálok úgy élni, hogy semmit sem bánok meg.

Mert amit megteszek, annak nem úgy kell nyomot hagynia, hogy később fájjon, hogy bánjam.

Nem.

És minden pillanatban elmagányosodok.. aztán eszembe jut a kérdés: Miért is érzünk magányt?
Olyan nincs, hogy mi magányosak legyünk. Ott a családunk. Ők mindig ott lesznek.
Most kit érdekel, hogy nincs kibe szerelmesnek lennünk?
Lesz majd. Fú, de még hogy! Egyszer majd újra lesz.
Egyszer voltam szerelmes. Nagyon.
És annyira fájt, hogy majd belehaltam.
Minden pillanat fájt, hogy elveszíthetem.

És most boldog vagyok érte, amiért elveszítettem. Mert volt és kész. 
De megtanultam a ragaszkodást. Most pedig tanulom, hogy hogyan tudnék újra szeretni.
Nem megy. Még nem. Majd fog.

Kicsit elkalandoztak a gondolataim, de olyan nehéz felidézni azt a sok dolgot, ami akkor átfutott a fejemben.

"Kloo, hogyan jutottunk idáig?"

Istenem.. mennyire jó is itt élni. Az ország szívében.
Mindig van valami, ami új és boldoggá tesz.

Egy percig sem hagyom fájni azt, hogy majdnem beleszerethetek.. beléd.

Mert közben zajlik az élet. Minden, mint egy hatalmas hullám sodródik. 

https://www.youtube.com/watch?v=N6K03sjaufA

Olyan jó lenne örökké csak tizennyolc évesnek lenni.

i think i fall asleep again without you.

És mindig szép lassan felébredünk magányunkban másokkal boldogan, egyedül vagyunk mi így a világon más szívében, fejünkben lépeget a millió megválaszolatlan kérdés, vagy kimondatlan sok szép szó.. a szánk buta, ha mérges mindent kimond, ami gonosz és lerombolja az összeset, mindazt a sok szépet, amit mi magunk építettünk fel, mert magunknak is építünk láthatatlan világot a világban.

Az is néha szakadt rongyos romos kormos, leégett felrobbant összedőlt elszakadt elsüllyedt a sok vitorláshajó ott a fejemben az én egyetlen világomban- ott, ahol minden úgy van, ahogyan elképzelem. Ott vagyok a világ közepén a felfordulásban, a hatalmas semmivé lett világ közepén Én, és körülöttem semmi sem ép és egész.. egyedül csak én.

kacat

Olyan vagy, mint egy zacskó kristálycukor, mert annyi épp elég is belőled. 
Erős vagyok, de te.. ha túl sokat adsz magadból az egyik pillanatban, a következőben annál többet veszel vissza. Ha nem adok magamból, te jössz hozzám kérni belőlem. Makacsul tartanám magam, hogy nem, pedig de. Nem tudom, akarlak.
Még akkor is, ha tudom, mi lesz egy év múlva- ilyenkor már azt fogom várni, hogy jössz-e. És különben is várom most is. Meg akarom, hogy jöjj. 
Tudod?
Beléd akarok szeretni.
Istenem. Mit tett velem a mosolygó arcod..