Elborult az ég. Szeretem, mikor borús minden. Nyáron! Az ég sötétkékre borul és minden olyan 'félelmetes'. És amikor a nap fénye átlóg a viharfelhők alatt, aztán eltűnik. És amit régen gondoltam, hogy fényképeznek onnan. Aztán majd minden olyan lesz, mint azelőtt.
Furcsa rögeszmékkel és apró kis bűnökkel vagyunk tele. Hibákkal amik bár ne lennének. Vagy inkább a rögeszmék. Meg az, hogy a legolyanabb pillanatban nem tudjuk kimondani. Akkor a legnehezebb.
És csak ültem és közben gondolkodtam. Nem mintha dohányoznék, de most
valahogy kellett. Ittam a shakemet, és elmeredt tekintettel bámultam az
ablakon leguruló apró esőcseppeket. Mennyien bosszankodhatnak most miattuk.
Arra gondoltam, hogy talán nekem is lehetne egy sajátom. Vagy több milliárd, egy egész óceánnyi. Ott tartanám a pecázó bálnáimat, legalábbis egyet. Ott élnék én és. Egy szigeten.
Aztán még lenne egy szerelmem is, soha nem hagyna el. Nem is tudna, hiszen.. hiszen szeretne.
Minden este pizzát sütnénk. Reszelnénk rá sajtot, mind a ketten. Az a legjobb része a pizzának. Lehet, hogy az sosem sülne ki. Éhen halunk talán?
Vagy feküdnék a fűben és virágokat szednék a semmiből, onnan.
Érjétek be azzal, ha azt mondom 'majd'. ég rengetegszer fogjátok hallani, lefogadom. Arra jó, hogy tökéletesen lezárjunk és elintézzünk vele dolgokat. Majd valamikor. Majd holnap. Majd egyszer. MAJD.
