2015. április 26., vasárnap

Ez a keserédes érzés.. hangulat.. emlékek.
Mert hogy szépek.. de emlékek.
Az az illat, amit érzek, ha az erkélyre állok a lemenő napot nézve.
Vagy amikor esti kékségbe borul minden.
És észlelni, hogy mennyire ijesztően változékony ez a világ. 
Talán csak akkor érzem, ha valamennyire elveszett vagyok.
Mert most határozottan az vagyok. 
Elveszett de boldog. Nehéz, ami ül a vállamon. Csak érthetetlen, mi az. 
Mi az.
Miért.

Van, amikor kimondok valamit, aztán csönd lesz magamban:
Biztos, hogy ezt én mondom? Én Kloo? 
BIZTOSAN?
nem.. nem mindig.

2015. április 24., péntek

Néha meg azt sem tudom mi van.

Kicsúszik minden a kezeimből. 
Az egyik pillanatban még irányíthatlak. 
A másik pillanatban már tőled függök.
Az egyik pillanatban még ismerlek.
A másik pillanatban már nem ismersz.
Az egyik pillanatban még mosolyogsz.
A másik pillanatban már elfordulok.

De ha rajtam múlik nincs vége még, ha rajtad múlik akkor igen.
De rajtam múlott és vége lett.. te akartál magadnak.

Mint mondtam, kicsúszik a kezeim közül minden. Azt mondják, minden 'rossz' után jön egy jó.
Kell lennie. Lenned kell. 
Meg néha úgy hiányzol. 


Fáradt a boldogság ilyenkor éjjelre.
Fáradt a szemem, hogy más szemébe nézzen.
Ó, az a megjátszott boldogság minden egyes alkalommal, akármit is érzek már olyankor hosszas órák eltel.. elteltek. És ezt csak azért mondom, mert van ez a csönd a sötét a puha ágyam a testápolóm kellemes illata a hajam nagyvárosi illata, beleivódott ma is valami nyüzsgő Liszt Ferenc tér meg az érdekes -unalmas emberek dohányfüst-illata. Na mindegy. Az zavar, hogy rejtett dolog frusztrál. Valami elrejtődött bennem, kissé lyukat üt bennem picit csak tényleg. De ez egy ilyen éjjel. Vegyél levegőt, hogy megnyugodj, létezel. Mi más kell még ? Semmi. Élsz. 

2015. április 8., szerda

Illusions about us.

Másként látjuk önmagunk, mint amit valójában más lát. Épp ezért, úgy festjük le arcunk, mint ahogy mi elképzeljük, mint ahogy mi látjuk saját önarcképünk, mint ahogy mi látni szeretnénk önmagunkat a valóságban, úgy festjük meg arcunk egy vászonra méregdrága festékekkel, művészecsettel.
Keresve a tekintetünk a tükörben és a mereven farkasszemet néző másikat a képen, aki mosolyogva a mienkbe néz, hazug csalfa tekintettel.

Egymás szemében önmagunkat látva.

Szép vagy, ha mosolyogsz. Szépnek lát, aki szeret. Vagy szeret, aki szépnek lát.
Egy biztos. Nehéz megfesteni magadról a valóságot. Kívül- belül.
Ilyenek vagyunk mi emberek. Illúziókban élünk.

2015. március 30., hétfő

Az ablakomból néztem, ahogy elment a busz megállás nélkül a megálló előtt. 
Most nem állt meg, hogy leszálljak. Most nem voltam rajta.
Lemaradtam. Fáradtan a semmire gondolva.

2015. március 24., kedd

Nem tudom még most sem, de nem cserélnék senkivel életet.

Az ember belemártja a lábujját a hideg vízbe, majd vacogva kiveszi, mert túlságosan jegesnek találja. Aztán visszabújik a forrónak vélt- valójában hüledező- fazékba könyvet olvasni az ágy közepén ülve másban élve maga alatt borús felhő feje felett. Ostobán, boldogságot hallucinálva.
De most tudod, nem mindig döntünk arról, hogy mi akarunk-e lubickolni a fagyos vízben. Van, hogy csak úgy belelöknek, álmunkból ébredve vissza a tengerbe, forróságból jégbe zárva önmagunkban árvát játszva s bambán nézve a boldogságra.. gondolván boldog lennék, ha lennél, aki vagy.. vagyis voltál. Mert egykor beleszerettem a mosolygó tüdődbe meg ilyenek..
Aztán úszni abban a hideg vízben is más volt már, nem holmi képzelgés, forró lett. Medencéből tenger lett. Tenger mélyén pihenni más mosolyát lopni szeméből önmagát meglesni és álmodni vele hogy róla nincs más megoldás csak hogy holnap is jön egy másik élet megismerhetetlenül vonzódom a valósághű ábrázoláshoz a szabadság boldog ízéhez meg a málnaszörpös számhoz. 

Meg ahogy rám néz. Ahogy a tekintetem keresi. Belemászik az agyamba és kirepül onnan.
Fiatalság bolondság, bohém élet lefestve. És örülni annak, hogy semmi sem fáj, addig jó.. mosolyogni, amíg szép vagy és bolonddá tenni azt aki érti.

Milyen jó is minden, ami a felhőkben tart és motiválja az ént.