Elborult az ég. Szeretem, mikor borús minden. Nyáron! Az ég sötétkékre borul és minden olyan 'félelmetes'. És amikor a nap fénye átlóg a viharfelhők alatt, aztán eltűnik. És amit régen gondoltam, hogy fényképeznek onnan. Aztán majd minden olyan lesz, mint azelőtt.
Furcsa rögeszmékkel és apró kis bűnökkel vagyunk tele. Hibákkal amik bár ne lennének. Vagy inkább a rögeszmék. Meg az, hogy a legolyanabb pillanatban nem tudjuk kimondani. Akkor a legnehezebb.
És csak ültem és közben gondolkodtam. Nem mintha dohányoznék, de most
valahogy kellett. Ittam a shakemet, és elmeredt tekintettel bámultam az
ablakon leguruló apró esőcseppeket. Mennyien bosszankodhatnak most miattuk.
Arra gondoltam, hogy talán nekem is lehetne egy sajátom. Vagy több milliárd, egy egész óceánnyi. Ott tartanám a pecázó bálnáimat, legalábbis egyet. Ott élnék én és. Egy szigeten.
Aztán még lenne egy szerelmem is, soha nem hagyna el. Nem is tudna, hiszen.. hiszen szeretne.
Minden este pizzát sütnénk. Reszelnénk rá sajtot, mind a ketten. Az a legjobb része a pizzának. Lehet, hogy az sosem sülne ki. Éhen halunk talán?
Vagy feküdnék a fűben és virágokat szednék a semmiből, onnan.
Érjétek be azzal, ha azt mondom 'majd'. ég rengetegszer fogjátok hallani, lefogadom. Arra jó, hogy tökéletesen lezárjunk és elintézzünk vele dolgokat. Majd valamikor. Majd holnap. Majd egyszer. MAJD.
Olyan bezárva érzem magam. Egyedül. Unalmas, mint azok a szürke hétköznapok, amiket üresség tölt ki, és hiány, és talán néha olyan is, mint amilyen azokban az orosz realista művekben az a megállt idő. Az, hogy... Mert nem történik semmi. Mert nem történik senki. Mondjuk az nem is tudna.
Ha az én szekrényem valami lehetetlen hely átjárója lenne, elmennék eeeeegy egész napra.
Mindenki olyan kulturált, hogy aki azt hiszi, hogy okos, akkor úgy is tesz. Aztán még okosnak is hiszi magát, mert az összes sort megtanulja. Én meg nem vagyok okos.. mivel szeretek a sorok között olvasni. Meg elfolyni, mint egy ember tintából. Aki az asztal fölött görnyed.
Persze ilyenkor megáll az élet. Az egyetlen is ami élt, egy pihenő légy az ablakomon. A tavasz hozta.. most meg már úgysem fél. Talán csak olyan üreskedő.
Én is csak elmennék, de mindig visszajönnék. Odaragasztanám az árnyékomat, hogy tudjam, hová kell menni. Hogy mindig visszataláljak oda. Mert ott a jó.
A fűben feküdtünk egy éjszaka a kertben a kollégiumnál, hova egyikünk se járt. .. és mi részegek. DE NEM IS VOLTUNK AZOK. Te vagy a beletört kulcs a zárban. Te vagy a nehezen múló rögeszme. Ne múlj el, mert én úgy szeretem a mézeskalácsot.
Este mossuk le az arcunkról azokat a dolgokat, amik aznap érték. A boldogtalanok megjátszott mosolyt, a boldogok pedig rejtő komolyságot, mert a morcos és kételkedők arca mögött valójában olyan életvidám gondolatok lapulnak, mint például nekem. Szeretve lenni, mosolyogni, élni. Írni. És temperából arcot festeni másoknak. És megcsiklandozni az életet.
Tökéletesnek érzem a pillanatot, mert ő ott van, és ölel. És szeret. És meghallgatnék még vele egy egész göncölszekérnyi zenét és néznék videoklipeket. De a kishangyát ne, csak azt ne. De most nekem a legszélesebb a mosolyom.
Hogy mennyire szeretem én a kakaót, istenem nagyon.. és a mézeskalácsot még annál is jobban.
