Nem vagyok a nyugalom megtestesítője. A folyamatos rohanásban igyekszem önmagam maradni amellett, hogy a nyár végi változás úgy érintsem, ahogy egykor, csak most.. máshogy.
Végképp szeretnék az alkony hűs fuvallatában sütkérezni és nosztalgiázni, mint fagyos hópihe, olyan lenni, mint amikor közelednek.. hozzám. Mint voltam makacs, ahogy mondtad és szép.. amikor sírtam.
Utolsó tőled kapott szavakban rejtett távolság. Hiába szép a szó, de hazug és mit sem ér.
Ki vagyok én, hogy bíráljam a benned élő új önmagad, hogy még ezerszer halljam tőled, hogy megöllek mindennel, amit teszek.
És a megismételhetetlenségig nyúló délután veled, aminek vége végre. Nem tudnám elképzelni magam újra ott, akkor, úgy.. és legkevésbé sem akkor, ha te is ott vagy.
Mindennek az elején lenni, amikor már túl vagyok a végén. Nincs is rosszabb ennél a gondolatnál. Hogy mennyire nem akarom már.
Ma éreztem az illatod.
Eszembe juttatta a meztelenül rohangálós napfényes délutánt.
Amikor bugyiban meg melltartóban a te pulcsid illatába bújva ittam a hideg kakaómat, te az én jegeskávémat és füstös nikotinfelleg kéklett körülöttünk a teraszodon.
Elmúlt.
Pedig mennyi képet csináltunk egymásról, te rólam, ahogy a piros tulipánok között állok mezítláb, mint egy kislány.
