Jó ez, hogy van egy fiú, aki a húgaként tekint rám.
De igazából! Minden hátsó szándék nélkül.
Köszönöm.
Aztán jöttem haza, egyre intenzívebben esett az eső.
A világ mindig válaszol a felmerülő gondolatainkra, csak észre kell vennünk.
Egész úton hazafelé, azon gondolkodám.. hogy én mindig csak valamin gondolkodám.
Éppolyan hűvös és megközelíthetetlen vagyok, mint maga a megfoghatatlan élet.
Nyáron jegeskávéval iszom és mosollyal, most pedig kakaóval és gondolatokkal.
Még nem létező tervekkel a jövőre. Ha lesz is valami, kik lesznek szereplők még? És lesznek újak is.. és a régi szereplők megmaradnak vajon? És ha igen, mennyire? És ha nem, miért?
És én vajon ugyanaz maradok nélkülük? Mert az emberi én a barátokból tevődik össze. Ők a legapróbb alkotóelemek, akikből magunkat nyerjük.. apró pici rezzenéseket. Tudat alatt formálódunk. És én csak jónak mondhatom magam, mert jó emberek vesznek körül.
És az eső, ez az elfeledett zápor, míg elmerülök benne.. elmos mindent, ami létezik. Elmossa a nyomokat, ahol jártunk. Elmossa a hátunk mögé eldobott érméket és virágszirmokat. Elmossa a szempilláinkat. Elmos minket.
Elmos minket.. emlékeinkkel együtt.
Én csak állni szeretnék az eső áztatta háztetőkön egymagam, megvárni, míg eláll és megszáradok.
