High Life.

Szemben és köztük.

Nekem azt mondták, hogy egy olyan ruhában nőnek kell lenni.
Két üzlet van egymással szemben: 
A kirakatbabák haspólókba és cicikidobós ruhákba vannak bújtatva, hatalmas szövegekkel na meg csillivilli minden.
Ezzel szemben a másik üzlet babái finom elegáns és letisztult ruhákat viselnek. Csónaknyakú kivágás, de a másik babán szépen kivágott dekoltázsmutogatós ruha.
Nem szeretem ezt az üzletet, mondta egy lány. Eszembe jutott, hát persze hogy nem szeretheti. A másik üzlet szatyra lógott a kezében..
Életében nem érezte még magát nőnek egy olyan ruhában.

Nem tudnék együtt lenni valakivel, aki szar zenét hallgat.

Olyannal, akinek szar a zenei ízlése! 

Nem bírnám ki, hogy együtt legyen valakivel, aki diszkót hallgat.

Nem tudnám elviselni, hogy együtt legyek valakivel, aki nem szeretné végignézni velem, ahogy a világ végén összedől a világ. 

It's not YOU. It's me!

"Ismerek egy lányt, aki este 11-kor még vacsorázik.."

 Ihihhi. Az én vagyok!

What are you on?

Lennék most illuminált ebben a nagyon is létező világban, mert minden olyan tiszta és jó.

Ránéztem a falamra. Mosolyogtam.

Belenéztem a tükrömbe. Ő is rám nézett. Mosolygott, kedves volt. 

Ó, istenem.

Mi ez a huncut görbe vonal?

Az a sok csinosan csillogó fogacska a téglaszínű rúzs mögött igazán boldogan köszön vissza.

A gazdája ott ül a felhőkön, onnan játszik az élethű marionettbabáival.

Minden ilyen pillanat egyre erősebbé tesz. Elég erőssé ahhoz, hogy én legyen a győztes.

A cél mindig közel van, attól függ, hogy elölről vagy hátulról nézzük.

Na szép éjt, te illuminált valóság! Aludj a tenyeremben.

"Where nobody can save me 'cause the smoke is my baby baby.."

Emlékház.

Ezekért a pillanatokért élünk.
A boldogságunkért.

Don't be kind.

Légy kegyetlen hozzám, mert én túl bolond vagyok.

Ne legyél kedves, mert az olyan furcsa lenne.

Icon.

Tökéletes.

Öt jelképes szín. Öt ihlet. Öt CHANEL kód.

Egy aláírás. 

"Minden nőt feketébe fogok öltöztetni." 

Anyukám szerint tartsam a szemem a 'trófeán'.

I will, I promise.

 Sikeres leszek, mert én azt akarom.

Too high.

Elszállva lenni.

A földtől, magasan.

Csodás, csodás dolgok vannak a világon.

Insomnia.

Emlékezz helyettem.

Én már belefáradtam az insomniába.

"Mert annyit érek én, amennyit ér a szó.."

Csodálatos minden.

A nyitott ablakomon eső illat és finom, puha hűvös szellő szeretne bejönni. Hát jöjjön csak, mert olyan nyugtató, ahogy az arcomhoz ér és meglebegteti a hajam és a függönyt. Körbenézve a szobámban hívogató szürkület van. A felhő csodaszép, olyan vihar előtti csend beszél halkan, hogy nem kell félni csak jön és megy.

Na meg ez a leírhatatlan érzés, amit ilyenkor érzek.

Semmihez sem hasonlítható csend.

Ahogy Radnóti mondaná: 

"Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom."

Na meg a málnaszörp illatú kockás ingem, amit nem is hordok.
Vacak, kidobni való tárgy.

make mistakes..

Hűvösnek és távolságtartónak lenni jó dolog. Nem hagyni mindenkinek, hogy belénk lássanak. 

Megmaradni a saját önző és makacs világunkban, a másik oldalon. Amennyi látszik abból, szerintük azok vagyunk mi: az ismeretlenségig nyúló jól ismert élet.

Találkozni önmagunkkal elhagyott, régen járt helyeken.

És mosolyogni azon, hogy nem bírom ki, hogy ne sírjam el magam azon, ami volt.

Mert ami ott maradt távol tőlünk, azt már nem tudjuk kitörölni senki emlékeiből.

Hogy gonosz voltam, amikor szerettél. És túl jó, túlságosan jó hozzád.

Annyira, amennyire nem kellett volna.

Későre jár már. Mire előjön a vihar, addigra már nem lesz..

 

De olyan törékeny sosem lesz, aki gonosz és kedves és fél, mert elveszít és szabadság veled és nélküled lenni jó veled felébredni és elaludni más, ha ott vagy de nem álmodni csak ott és akkor, és sosem szeret ennyire elnézően és nagyon soha más majd türelmesen. Nyugodtan és túl őrülten meghalni megőrülni a magányban veled, amikor már nagyon nem jó semmi.

Mégis.. ott és akkor jó volt lenni.

Akkor..

Az hiányzik, aki sosem leszel már.

Idővel, mint minden.

Mielőtt otthagyom azt a kiüresedett helyet ott arra.. messze.
Szeretném, ha csak az maradna meg, hogy mindent leromboltam magam mögött.
Meg az, hogy utálsz, hogy teljesen megutáltattam magam az összes idiótával.
Mert ha összetörök, törjön össze minden minden minden, ami körülvesz és ép.
Nem kell egyedül lenned. Senki sem mondta.
De igen, mert oly' tökéletes vagyok, azért vagyok egyedül.
Akkor az a régi szép, már megdöglött.
Ez is meg fog még. Idővel..

Empty.

Ahogy egy pszichológus mondta:

A felejtés az emlékezetkutatás úttörője. Üteme nem egyenletes, hanem kezdetben gyors, majd egyre lassuló.

Hát sokszor gondoltam, hogy a pszichológia csak üres beszéd, hogy a már alapból őrült ember még őrültebb legyen. Bár én magamon is éreztem, hogy nem tett bennem kárt sosem. 

Megszállottan néz egyenesen a szemembe és olyan megállapításokat tesz, aminek semmi értelme.

De azt hiszem, a lassuló tempó fázisában lehetek. Aztán végleg eldobom.

Mire jók az emlékek? SEMMIRE.

Semmit sem érnek, nem tudok velük mit kezdeni. Vannak szép emlékek, de ezek nem azok. Ha a világból ki lehetne ollóval vágni ezeket, csupa fekete lyukas maradna minden. 

Lenne egy üres folt az égen a göncölszekér helyén éjjel. És a gardróbom, az én szép kis gardróbom üres hófehér fal maradna. 

És persze nem lenne a nyelvem hegyén minden, amit tudok. Minden, ami igaz és elfecseghetném.. na akkor lennék végképp tökéletlen.

De nem mondok semmit, mert megígértem. De majd az is elhalványul. 

 

Az a baj, hogy mindig mindent csak megígérünk azoknak, akik basznak az érzéseinkre.

Ahogy mondaná: Az emberek basznak az érzéseinkkel.

Summer

Nyár esti füst illat jön be a szobámba, lágyan. Ez más, most nem az a fullasztó tél esti megszokottság.
Lotti kutya ugat.

Feketeség.

Nem vagyok a nyugalom megtestesítője. A folyamatos rohanásban igyekszem önmagam maradni amellett, hogy a nyár végi változás úgy érintsem, ahogy egykor, csak most.. máshogy.

Végképp szeretnék az alkony hűs fuvallatában sütkérezni és nosztalgiázni, mint fagyos hópihe, olyan lenni, mint amikor közelednek.. hozzám. Mint voltam makacs, ahogy mondtad és szép.. amikor sírtam. 

Utolsó tőled kapott szavakban rejtett távolság. Hiába szép a szó, de hazug és mit sem ér.

Ki vagyok én, hogy bíráljam a benned élő új önmagad, hogy még ezerszer halljam tőled, hogy megöllek mindennel, amit teszek.

 És a megismételhetetlenségig nyúló délután veled, aminek vége végre. Nem tudnám elképzelni magam újra ott, akkor, úgy.. és legkevésbé sem akkor, ha te is ott vagy.

Mindennek az elején lenni, amikor már túl vagyok a végén. Nincs is rosszabb ennél a gondolatnál. Hogy mennyire nem akarom már.

Ma éreztem az illatod.

Eszembe juttatta a meztelenül rohangálós napfényes délutánt.

Amikor bugyiban meg melltartóban a te pulcsid illatába bújva ittam a hideg kakaómat, te az én jegeskávémat és füstös nikotinfelleg kéklett körülöttünk a teraszodon.

Elmúlt.

Pedig mennyi képet csináltunk egymásról, te rólam, ahogy a piros tulipánok között állok mezítláb, mint egy kislány.

I shouldn't be weak.

A gardróbomra néztem.. eszembe jutottál.

Nyáron, ahogy a narancsszínű szürkületben őszi füst illat bujkál a levegőben. Ahogy a hintában ringva mellém fekszik az ősz, magával hozva az üres világát.

Mesél róla, hangtalan.. voltak azok az őszök.

És lesznek az újak.

Minden, mintha most lett volna, mégis olyan rég volt már.

Előre, csak előre. Egyenesen, végig a sárga kövesúton.

Elmúlik minden.

Do you know?

Nem tudok írni.

Nem tudok aludni.

Mégis olyan nyugodt vagyok.

Meg néha úgy érzem, hogy várok valamit, de nagyon.. csak nem tudom, hogy mit. Messze van még, de olyan, mintha már itt lenne túlságosan közel.

Néha arra kelek fel, hogy hiányzik az ölelés. Az a megnyugtató, jó illatú ölelés. Pedig hidegen hagy az egész, majd lesz valami, mert valami mindig lesz.

!!!!

Jó.

Ha valaki meg meri kérdezni tőlem, hogy jól telik-e ez a kis szünet, azt

KILL. IN. REAL. LIFE.

Tudjátok, ez NEM szünet. Csak hogy felvilágosítsak mindenkit.

01

Amikor krokodil úszkált a tonikban.

Nobody can save me 'cause the smoke is my baby baby..

Megtiltom, hogy rám nézz!

Butaság vagy.

Egy nagy gombóc fonal. Utat tudnék kötni a sok butaságból, amit hallottam, amikor egyedül voltam.

És te olyan butus kutyus vagy, mert elnézem, ahogy azokkal az idegenekkel játszol, akik elrablásod nélkül is úgy átmossák az agytekervényeiden ülő önmagad, hogy eltűnsz.

Ne már! Miért hagyod, hogy manipuláljanak?

  

Ha okosabb lettél volna, az én mesém is tovább tartott volna.

De remélem, azért nem vagy már oly' lelkes olvasóm, "mint egykor a régi hűs verandán a béke méhe zöngne, míg hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken." 

(az idézet R. M.)

Storm.

Szeretem a vihar előszelét, ahogy jelzi, hogy perceken vagy akár pillanatokon belül végigsöpör mindenen. 

Mindenen és mindenkin, aki az útjába kerül. Nyomot hagy egy ideig, és továbbáll.

Már megint elgyengültem. De nem tart sokáig, csak addig, amíg megtapasztalok mindent egyedül is.

I've got a hole in my soul.

olyan korán jött az éj ma,
minden altatóan néma,
csak én virrasztok éberen,
félek, még elaludna a szerelem. nem!
ma még maradj fenn velem!

talán, ha a gondolatokat lehetne hallani,
nem is kéne szerelmet vallani
másodpercenként,
és térdre rogyva esketni a hűséget,
meséket mondhatnál,
amikből megtudnám
ki vagy –te,
aki mindig itt vagy
de valahogy mégis- folyton hiányzol,
 

mint a légszomj, fojtón hiányzol!
csak most, most el ne aludj!

egyáltalán ez-e
az a perc
amikor, ha két test egyesül,
az angyalok mosolyognak,
mert egy szerelem beteljesül?
nézd, ahogy mozdulsz, pedig te még nem is akarod…

figyelj!
én egy kicsit most meghaltam…
na, ne ijedj meg,
én azt nem akartam,
csak látni téged félni,
engem élve remélni,
örülni, hogy nem kell
megőrülni a nincsen…
tudod, te vagy a világon
az egyetlen kincsem.
látom fáradt vagy,
te csak menj,
én majd virrasztok
menj, aludj…

Volt valami..

Fárasztó vagy. Betegesen rögeszme. És olyan vagy, hogy ha voltál is régen, már nem, de felfoghatatlanul eltűntél. Nem egészen, mert ha rád gondolok, tudom, hogy vagy nekem.
És akárhogy is gondolod, a te fejedbe bújva is tudom, hogy vagyok.
Miattad vagyok gyenge.
Miattad vagyok beteges.
Miattad vagyok őrült.
Miattad vagyok eltűnve a saját világomból.
És te vagy az, aki miatt lehetetlen úgy létezni, hogy ne lenne egy átkozott rögeszmém a múlt.

De fel fogok ébredni, ahogy te is. Már látom.
Mert tükörbe nézve magamat látom és téged, mélyen az emlékekben.

Past.

Volna még mit helyrehozni, mielőtt.. de nincs motivációm rá.. Ő rá.

Pedig volt még valamikor. És annyi mindent mondanék mindenkinek, akivel talán már soha nem is találkozom többet. 

Belerúgnék még egy utolsót a múltba, ami rág még mindig. Vagyis néha.. visszatér még.

L.A.zy

Fel kellene öltözni.. kellene.
De azért jó így feküdni itt a puha meleg és hűvös ágyamban.
Bugyiban.
Feketében.
Mert azokat szeretem legjobban.
pppppppppppppppppppppppppppppppppppppppppppppppppppp

Mondd, emlékszel még rám?

Ott álltunk a raktárban ketten, és a betört ablakon át borongós illatú szellő lebegtette a hajam. Arra néztem, ahogy beszökik a vihar előszele, és néztem a szürkén sötétlő számomra érdekes égboltot. Aztán megtörve a csendet, azt mondta, hogy ez de jó.. ahogy így a szél játszik a tincseimmel.
Jó ez, hogy van egy fiú, aki a húgaként tekint rám.
De igazából! Minden hátsó szándék nélkül.
Köszönöm.

Aztán jöttem haza, egyre intenzívebben esett az eső.
A világ mindig válaszol a felmerülő gondolatainkra, csak észre kell vennünk.
Egész úton hazafelé, azon gondolkodám.. hogy én mindig csak valamin gondolkodám. 
Éppolyan hűvös és megközelíthetetlen vagyok, mint maga a megfoghatatlan élet.
Nyáron jegeskávéval iszom és mosollyal, most pedig kakaóval és gondolatokkal.
Még nem létező tervekkel a jövőre. Ha lesz is valami, kik lesznek szereplők még? És lesznek újak is.. és a régi szereplők megmaradnak vajon? És ha igen, mennyire? És ha nem, miért?
És én vajon ugyanaz maradok nélkülük? Mert az emberi én a barátokból tevődik össze. Ők a legapróbb alkotóelemek, akikből magunkat nyerjük.. apró pici rezzenéseket. Tudat alatt formálódunk. És én csak jónak mondhatom magam, mert jó emberek vesznek körül.

És az eső, ez az elfeledett zápor, míg elmerülök benne.. elmos mindent, ami létezik. Elmossa a nyomokat, ahol jártunk. Elmossa a hátunk mögé eldobott érméket és virágszirmokat. Elmossa a szempilláinkat. Elmos minket.

Elmos minket.. emlékeinkkel együtt.

Én csak állni szeretnék az eső áztatta háztetőkön egymagam, megvárni, míg eláll és megszáradok.

First & Last.

Ahogy a nyitott ablaknál állok a párkányomra támaszkodva, minden olyan eltűnőben van. A ragyogó csillagok, amik voltak, az égbolt szinte vöröslő alja már koromfekete. Kivéve az emlékeket.. igen, az emlékek, amiket elfeledettnek hittem, és most visszatérnek. 
Elfeledettnek, mint téged. A feledés útjáról jöttél vissza, te húztál vissza magadhoz, nem én mentem. Egészen közel, oda, ahova csak én illek.
Egy olyan emberhez, aki voltál, aki csak velem létezik.
Akinek az emléke bennem él, és velem. 
És most is, az idő egy olyan megfoghatatlanul távoli síkjában.. ott ketten. Voltunk és vagyunk.
Mert már múlt, de valahol a világon még jelen. Azok ők ketten, a múlt irreálisan távoli és elfoszló részén, örökké pennyskosár. Mert én az voltam, aki örök marad, halhatatlan benned. Te is.
Minden után lesznek még.. akik elmúlóak. Rajtam és rajtad kívül egyetlen marad még örök: aki lesz az élet.
Az meg még soká lesz.
Mert életünkben csak két szerelem az örök:
Akinek megköszönjük, hogy volt, és akinek megköszönjük, hogy van.
A többi, mind csak játék.
első és utolsó.

Megígérted, hogy megvárod, amíg elmegy a vonatom. 

Megígérted, hogy..

Egy éve ilyenkor, teljesen más volt.
Ezen a napon nem voltam csordultig tele stresszel, mint most. Úgy érzem magam, mintha egy villanydrót lennék.
Csak lengek a semmiben, és feszültség van bennem.
És amúgy jó volt egy éve.
Fura visszagondolni, de hiányzik is talán..