2012. október 30., kedd

Pain.

Amikor harapom a bőrömet olyan fura.. olyan jóérzés harapni, viszont amúgy fájdalmas. Sajnos sokszor nem tudunk róla, de ami nekünk jó, az a másiknak fáj. Nagyon. Könnyedek vagyunk.

L. T. T. S.

Amikor pislákol a lámpa, nem tudom megállni, hogy ne nézzem. Várok, amíg magához tér. Ilyen szürreális világ, ahol a semmi közepén egy ajtó vezet a mindenségbe. Egy karnyújtásnyira.. biztosan sokan átérzitek. Nekem pedig olyan mindegy, csak halljam. Hallgasd a csendet. Mindig a csendet. Ez nyugalmat ad, jobban, mint a zaj, mint egy szó olyan világból, ami nem is ért. Én.. én beérem a csönddel.


2012. október 29., hétfő

yea, i'm a shit.

Igen. Egy szar vagyok. Egy gyökér, nem tudok semmit. El vagyok szállva. Persze. Már hallottam. Sokszor. Imádok itthon lenni.

Üvegházról szóló mesék.

Csak akkor félünk egyedül a sötétben, eldugott kis helyeken, amikor van értelme. Amikor már nincs, mert elveszítettük az értelmet, akkor vagyunk a legveszélyesebbek. Mert már nincs mit veszíteni.. vagy van, csak mi ezt nem tudjuk felfogni.


Rain

Esőcseppek, amikről mi sem tudunk semmit. Sírnak a felhők. Talán a boldogságtól.. de nem. Az nyáron van. Most haldoklik minden. Jézusom. Csak fogjátok meg a kezemet kérlek. Mert sikítok itt bezárva. Csak engedjétek meg, hogy.. ne féljek. Kapcsoljátok le a fényeket, mert ez a sötétség olyan kellemesen otthonos érzetet ad, még ha nem is tudunk róla.

2012. október 28., vasárnap

A legszebb dolog.

Régen is szerettem érthetetlen dolgokat csinálni. Már az oviban. Rajzolni, és kilyukadni valahol. Belekezdtem valamibe, amiről fogalmam sem volt, hogy mi lehet. Amikor megkérdezték, hogy mit rajzolok, mindig mondtam, nem tudom. De magamban mindig is tudtam, hogy még nem tudom, de jó érzés rajzolni, és a végén lesz belőle valami. Valami, ami számomra sokat jelent.
(Ezeket egészen könnyen át lehet vezetni az életbe. Pont ettől szép.)


It depends on you.

Hát mi önzők vagyunk. Összetaposunk egy bogárkát, mert kisebb és mi megtehetjük. Mert így volt kedvünk. Még a légycsapót is kitaláltuk, hogy ölni tudjunk vele. Barátokat szerzünk magunk köré, csak hogy mi magunk ne legyünk magányosak. Csak magunkért. Magunkért teszünk mindent? De aztán ezek a társas dolgok átalakultak.. vagy érezhetően mások maguk mélységében. 
Mert vannak dolgok, amiket másokért teszünk, hogy az ők örömükben találjuk meg a magunkét. Talán ez is önzőség. Vagy csak boldogság.


I can't be with the man i love.

Akkor Somersby-s lettem, és akkor voltam felhőtlenül én. Az ősz talán a legkülöncebb évszak a világban. Ez nem csak hogy évszak, ez egy életérzés. Gyönyörű, ha belegondolunk. Mások szemével viszont közömbös. Mindenen mindig csak rágódunk, mint a rágón. Buborékokat fújunk unalmunkban, és reszketünk.
Én úgy elmondanám! De komolyan.
Valaki! Valaki.. senki.


2012. október 27., szombat

Origami.

Persze én tudom, és érzem. Minden egyes érintés mutatóujja élettel tölt el, mert mondják. De gyurmával tömném be a lyukat a zárban, mint magamban, ha lehetne. Hangos zápor vagy mindegy, elnyom az álom. Fel kell ébredni először is, hogy itt legyünk testben. Vészes, hogy magányunkban mennyire el tudunk tévedni.
Akkor rajta. Együnk fagyit hóból, ha szeretném. Igyunk vizet jégből, és csináljunk valamit. Origamipapírból.

Elesek, és sírok, mert lehorzsoltam a csöpp kis térdem. De azért még boldog vagyok, és nevetséges.

2012. október 23., kedd

If you say goodbye.

Mielőtt valaki elmegy, elbúcsúzik mindenkitől. Elvarrja a szálakat, körbenéz még a szobájában. Mindent úgy hagynék, ahogyan utoljára volt. Mert ez ismerős már. Életem legrosszabb éjszakája után, minden otthagyva ahogyan volt. Fájt látni. Talán egy valamit igazítanék meg. Az íróasztalomon a kis üvegcsét, amiben apróra összeaszalódott, kiszáradt falevél van. Az valaha egy egész volt. Már nem mondanátok meg róla. Elolvasnám még a gardróbszekrényem falát, hogy mennyi mindent írkáltam, és ragasztottam rá. És csodákra bukkanok, tudom, mert nem csak én írtam rá. Szólna vajon valakinek? Vagy azt gondolnák: Tudja mit tesz.


Giant HOLE.

Szépen lassan kezdem megszokni. Napok óta ez a játék, azt hiszi vicces. Csak tudnám ki hiszi. Csak tudnám miért pont velem. És most. És ki? És talán az élet. Már kezdem megszokni. Hogy vagyok, csak vagyok. És amint felébredek, tudom mi lesz. Valami megmagyarázhatatlan dolog kikapar belőlem egy óriási darabot. Hát most már tudom. Ezért lettem én is lyukas. Ez az oka annak, hogy. Hát ez.


2012. október 22., hétfő

Fat

Mik ezek, mert annyira össze van kuszálódva minden. Tudod, mint a kazetta szalagja. Vagy mikor beakad a lemezjátszó, és ugyanazt a szót ismételgeti.. vagy mondatokat. "I can't be with te man I love. I can't see him. I can't call him up." És már kinőttem a gyerekkoromat, és vele a sok könnyedséget, mert azthittem, ez úgy megy. Helyette nehéz súly az emberek minden egyes mondata. Mert tudom, minden számít. Minden egyes hanglejtés.. magával hordozza.


I am strange. :(

Léteznek emberek.. mondjuk egy biztosan. Akinek sikerült elérnie, hogy mellette tökéletesen egésznek érezhessem magam. És ezt érezni a lehető legjobb az életben. Talán ez az. És szétesni. Az pedig olyan, mintha darabokra hullanánk. És az ettől való félelem pedig egy lyuk itt bennem. Nem tudom mi üthetett belém, de nagyon buta vagyok, és nagyon meggondolatlan. És arra is gondoltam már, hogy talán ha nem lennék, ha soha nem is léteztem volna, akkor teljesen más lenne az ők életük. A barátaimé. Az övé. Mindenkié. Őszintén, fogalmam sincs hogyan juthatnak ilyesmik az eszembe, de nekem szükségem van rájuk. Mindannyira. Mert így.. ez az egész színes is.


2012. október 21., vasárnap

Grey

A lehető legszomorúbbá tesz az, hogy más dobja fel olyan emberek napját, akik az enyémet dobják fel. És akik miatt úgy érzem élek. És akiket szeretek, határozottan. És azt hiszem. Azt hiszem.

Egy barátosnőm mutatta.

Igen, és talán ez a leggyönyörűbb versek egyike, amit valaha hallhattam. Hát élünk. És ezekért az apróságokért pont.. és pont pont pont. És egy kedves jó ismerőse írta.

Beenged

sokáig gondolkoztam hogy
a fűben fekvés be tud e majd
udvarolni szívzörejedbe
pontosabban abba az ütembe
ahová érdemes beszűkíteni
az arcomon nyúló
mosolyt és ahová elfáradt
madárfüttyöt tartósíthatok
csigacsönd-magányomban.

majd vártam azt a periódikusan
érkező érzést, mely összerántja
bennem az elszórt hasonlataim
maradékát mindezt azért, hogy
tálalhassam neked piacnapokon
mellékhatások nélkül,mert
tudod én azért cipővel
is belépnék szívzörejedbe
csak nyom hagyás
végett és a holdat
is pályájára helyezném
hogy jól mutassunk
szénrajzokon télen
nyáron kobaltkék
tengert alapítanánk.


és most mikor tavasz
kúszik a lekvárbő-nyárra
láng-puha görcs vagyok,
édesvízben úszó feladás.
mert hoztad nekem a
besűrűlt mélabút, hiányod
első és utolsó jelét.

pedig sokáig gondolkoztam, hogy
a fűben fekvés.

2012. október 20., szombat

Pam pam pamacska.

Engem jól kitaláltak, annyira, hogy össze is kuszáltak. De mégis én vagyok. Egyformák, 6 milliárdan. Ez a nap egy az életből. Egy évezrednek tűnő hosszú nyúlvány, és ott pihen az ablakomban. Kísértésbe ejt kísérteni a sorsot. A rossz álmokat, mert vágyom rájuk. Mint valami izgalmas film. Csak rólam szól.

Lesz egy nap.

2012. október 19., péntek

Lovely moments.

Kirázódni a valóságból egy pillanatra megállni és csak élvezni a hangzást. Egy lágy dallamot, ami szinte simogat. Legalábbis sokszor ezt érzem. Vagy ezt kell. Ez olyan jó.. olyan kellemes.. olyan! Amit mindenki érezhet akárki érted?


2012. október 14., vasárnap

Live or Dream?

Mennyire szeretünk lehúzott redőnnyel élni? Minden fényt kizárunk. Volt nekem is időszak, amikor negatív és gonosz voltam. Aztán vártam, hogy teljen az idő, ami végtelenül állt. De nem jött el felhúzni a redőnyömet. Néha apró kis fényecskék szökdöstek be, amiket elhessegettem. 

Gyűlölöm a vasárnapokat.
Gyűlölöm a hétfőket.
Szeretem. A felhőket.

Szeretem, amikor az emberek maguktól jönnek rá. MINDENRE.
És most már valószínűleg megpróbálom ezt észben tartani.

És nem olyanokról álmodni, hogy le akarok menni a hullaházba a kórházban. 
Bár ez az egész különös volt. 
De fel kell ébredni.

Néha, amikor felébredek, nem tudom mit szeretnék jobban. Visszamenni a nyomott ébrenlétből az álomvilágba, vagy pedig félni az álomtól, és élni.

Diet Mountain Dew.

A visszapillantó tükör. Amivel a mögöttünk lévő elhagyott utat látjuk. Néha olyan kívülállónak érzem magam mások életéből, így belegondolva teljesen kitudom szedni a celluxszal odaragasztott mosolygómacska képet magamról. Átragasztanám máshova. Messze, mert nekik úgysem hiányzok soha. Vagyis számomra annyira nehéz elképzelni, hogy valakinek is hiányozzak.


2012. október 13., szombat

When we're together. And the first times.

Azokat az időket már nem hozhatjuk vissza. Meg lehet ismételni, de ezek olyan apróságok, amik igazán hiányoznak, és igazán utánozhatatlan érzések voltak akkor. Már biztosan másabb lenne. Amikor legelőször mondtad, hogy.. amikor legelőször voltunk.. AMIKOR. Akkor.


Régen veletek is álmok után szaladgáltunk, megbeszéltünk mindent, meghaltunk volna, ha 1 hétig nem találkozunk. A legrosszabb napokat tettük a legszebbé együtt. Mert egyszer úgy ismertük egymást, akár önmagunkat. Dolgok, amiket jobb volna letagadni.

Azokat az időket nem lehet csak úgy eltörölni.

Shut your pretty mouth.

Azt kívánom néha, bárcsak észrevennétek. Hogy néha szó.. most nem tudom már mit akartam ide írni a szó után de IGEN szó nélkül többet mondunk.


2012. október 12., péntek

The moment. ..

"Látod te is lyukas vagy. Amint megláttalak tudtam, hogy ennél közelebb már nem is kerülhetek a közelséghez. És ismeretlen boldogság tört rám."


Last.

És tudom, hogy hol tudok fájdalmat okozni másoknak. És persze nem érdekel. Ha nekem fájhat. Akkor nekik is. Ha elesek.. akkor nekik is fel kell bukniuk a legnagyobb hegy csúcsán. Cserébe kapom a folyamatos vihart és záporokat és már csurom vizesre áztam, mégis, már a pocsolyában fekszem. Sokszor. Annyit láttok, amennyit kell. Napsütés, fény. És mindig leszek első, mégis utolsó. VÁGOD? Tudom.


2012. október 8., hétfő

Little life.

Az életünk nagy része a kerítésünkön túl van. Ott van. "Te kis élet". Te is az vagy. Egyszer.. rájönnek. Hogy a víztükrök a legtökéletesebbek. Azok a Föld öreg szemei. Azokban látjuk önmagunkat, mintha belenéznénk a hold arcába. Egyenesen a szemébe. És ennek a világnak még a felét sem láttuk.

De nekem néha elég. Azt látni, amit akár vakon is láthatnék. Ezek az érzések. Láthatatlanok.

2012. október 7., vasárnap

Gossips.

Szeretnek ostoba és valótlan dolgokat fecsegni a kis csacsogójukkal, de nem lényeg. Ha nekik ez tetszik. De annyira gonoszok az emberek. Nem foglalkozok vele. Van egy Mézeskalácsom, akit szeretek, és megpróbálok nyugodt lenni. És vannak barátaim.. és vagyok én. Aki az Alice miatt azt álmodta, hogy ijesztően mély vízben sétálgat. Hideg álom. Most elvitték a manók a jó álmaimat.


2012. október 6., szombat

Lonely? or Alone?

Magányosak vagyunk párszor életünkben, legalábbis annak érezzük magunkat. Pedig valójában.. csak egyedül vagyunk. Tudod, a halál a legmagányosabb dolog, ami történhet velünk. Ezek után mondhat bárki bármit. Mert ez az élet, akármennyire is szélsőséges néha, de EGYEDÜL kell mindent végigcsinálni. Amennyire csak boldogan lehet, annyira legyen boldogságos.. még a legpesszimistább elképzelés is. 
Mert az End nem lesz Happy. De légy boldog. Mert az a legszebb érzés majdnem.


Sleepy.

Alszik, de még akkor is érzem, hogy szorosabban ölel át. Nem akarom. Elveszíteni. Őt. Nem.
Ez számomra annyit jelent, mint a jegeskávé tetején a hab. Mint az égbolton a pimasz felhőcskék. Mint az a hihetetlen vonzalom a papírmadáron repülés iránt. Ez így jó. Most a jó.


Effy S.

Vannak akiket soha nem fogunk megérteni, itt van például Effy Stonem. Szereti Freddie-t.. de Cook-kal kúratja magát. Őt pedig mind a ketten akarják. És ez.. aaaaaaa fura. Ez mint egy mentolos cukorka.

Még mindig. Ez annyira furcsa világ. Szeretek elkalandozni a fejemben. És eszembe jutnak szép dolgok. Viccesek. És amikor mosolygok. Nem érthetik.. ők semmit sem értenek belőlem. De állítják, hogy igen.

Million.

Mennyi furcsa érzést cipelünk magunkban (olykor titokban) egy egész életen keresztül.
Egyébként ezektől néha frászt tudok kapni.. néha ez túl sok. Megőrülök.


2012. október 5., péntek

I feel the rain on my skin.

Rég volt már. Meg amúgy minden olyan felhős. Érzem a bőrömön, ahogy áztat az eső. Egy idő után már kopog, szinte már fáj és zúg. Hát de vannak dolgok, amikre mindig jut idő. Ezek nem szaladnak, toporognak vagy nem is tudom várnak talán.. talán.. csak várnak valamire. Átvitten ez máshogy hangzik, olyan félelmetesen!