2015. február 28., szombat

Egyszerűen nem megy. Fura dolog történt velem.
Nem tudlak. Kiverni. A. Fejemből. 
Olyan közel érezlek, amennyire csak lehet.
Mégis távol. Megérintenélek most azonnal.
Nem gondoltam volna soha, hogy egyszer 
boldog leszek.. amikor veled beszélgetek.
Ez egy furcsán új lap. És kell annyira, hogy
legyél még.

I dont know. It would a boring day without our conversation cuz you make me feel so 'sick' and sexy.

2015. február 25., szerda

Ezt már rég le akartam írni. Szerintem van benne valami.
Vidéken az emberek ragaszkodóbbak. Életük szerelmének hiszik azt a valakit, mert szűk a látókörük. Vagy.. nincs senki de kell valaki. De hát istenem, vidék! Ki van ott? Mégis mikor kit hogy KIT?!

Persze mert Pesten.. ja azt hiszed.
Igen én is azt hiszem. Érted.
Minden egyes nap belenéz a szemembe az a valaki, akinek elmerülök a tekintetében. Szinte szerelmes leszek. Másnap már semmi. Elhalványul az arca. Percek múlva..
Ez megy napról napra. Az emberek élvezik, hogy szabad-ság. 
Nem lehet az, egyszerűen megváltozott az az érzés, ami volt. 
Az, hogy biztonságban éreztem magam valakivel. Nem jó.

Kézen fogva menni valakivel. Nem. 
NEM. Mert a következő pillanatban jön.. valaki. Aki tetőtől talpig. Majdnem tökéletes. Akivel jó lenne lenni, kézen fogva veled róla álmodozni a pillanatban.

Aztán leszáll a metróról és megint te vagy. 

Hogy lett ez. Hogy lett az, hogy nekem hiányzik az ölelés, de senkivel sem elég jó. 

Nem tudom. Belegondolva, a szerelem az az, amikor idők múlása után is csak ő van nem? Ha eltelik az az idő, aminek el kell. Az a pont, amikor már nem szerelmes az ember.. vagy franc tudja.
Ezek szerint nem voltam még szerelmes. Ez az oka annak, hogy most meg nem tudnék kapcsolatban élni.. vagyis majd igen. Ha majd jön az. Mert tudom, hogy mit éreztem néha, hogy megfulladok abban, hogy szeretek és szeretnem kell és szeret, mert szerethet ha akar..
De ez megváltozott. Néha kell ez a dolog, az, ami az elején van ennek. 

Fura a egész, hát ez van a fejemben most.
Aztán két perc múlva jön egy másik.

2015. február 22., vasárnap

Playing on. with.

Én játszom.. játszadozom. Mással játszom, más meg velem. 
Velem játszik, akin én játszom. Rajtam játszik, akivel én játszom.
Játszik az is, aki nem szeret.
Szeret az is, aki játszik.
Játszik mással, szeret mást.
Mást szeret, mással játszik.
Játék az élet. Komoly.
Komoly az élet. Játék.
Mi is játékok vagyunk. Valaki játékai.
Nekünk is vannak játékaink. Kegyetlen. Őrült. Beteg. Csalfa. Vidám. Ostoba játékaink.
Mert mi mind játszunk. Azzal.. akivel. Nem. Kellene.

 Én eljátszom. Te megjátszod. Ő meg csak kell.

that feeling

Fura érzés a ruháktól megszabadulva órákig szobrot játszani. Még furcsább, az az érzés, amikor rajzolnak téged. Bugyiban. Melltartóban. Szinte érzem magamon a tekinteteket. Ahogy a ceruza finom, karistos hangja végigfut a papíron. Precízen. Mintha a testem körül szaladgálna.

2015. február 21., szombat

alszol én meg nézem magam.

Az ablakban állva nézem.. az alvó várost.
Alszik benne minden ember. 
Csak füstölög a gyárkémény.. buta kémény. Mintha kissé unná már ő is. De azért teszi a dolgát.
Néha elsuhan egy taxi. Valahova sietnek az utasok.. szexelni. Aztán ők elszívnak egy marlborot és elalszanak egymásnak háttal. Tárgyaik egymásnak. Nem hiszem, ezt tudom.
Na meg a kutyájukat késő éjjel, mondjuk most, kettő óra huszonöt perckor sétáltató.. magányosnak tűnő idősödő férfiak.. de leginkább gondokkal teli. Elképzelem, hogy ők a rosszfiúk egy horrorban. Így a kutyájukon kívül senki de senki másuk nincsen. Egy pszichopata hajlamokkal teli lélek.. testbe bújva.
Ez mind idilli, és hűs esti levegő jön be hozzám. Tudja jól, hogy szeretem, mert a szemébe nézek.. mondanom sem kell. Azzal mindent elrontanék. 





2015. február 13., péntek

Van az a pillanat, ahol hiányzol. Hogy arra gondolok, napsütésben indián nyár melegében, hogy elveszítettem annyi embert, akik valaha még számítottak. Tehát ide lyukadok ki olykor. Az érzések bekaphatják, önfejű mind. De az a múlt, az meg már elmúlt. Eszembejut a vodkázós délután ezzel, az első nap meg azzal, miközben a derekamat fogja. Volt olyan önfeledt borútlan nyár. De hiába hiányoljuk azt, ami volt, mert konkrétan az, már sosem lesz.
A legtöbben ott rontják el, ahol nem is szabadna. Erről nincs több mondanivalóm, szar az, de nekem nem.
Néha leáll az idő. Lebeg benne minden, előjön a sok kérdés, a miértek és a semmiértek mert értetek nem is tenném már, ha értitek.
Kamu minden. Kamuk a pipölök.

2015. február 8., vasárnap

Néhányan olyan üresek vagytok. Belül. Annyira..

Mondhatnám.. hogy elpilledek a nap láttán, mint nyári este alkonyulatánál tűzön pillecukrot olvasztva veled képet nézni- elbeszélni.. egymás mellett. Ülve.
Beléd nézni mélyen. Megfulladni szemeidben.
Hallgatni, ahogy kattog benned az alkatrészed.
Minél inkább figyelem, annál inkább kattog és gyors
nagyon gyors. Annyira ijesztő, hogy te élsz
vagy, hogy élhetnél velem.

Nem tudom. Süss nekem mézeskalácsból házat.. csinálj sokat. Építs várost velem. Várost a városunk alatt, a mi nem létező világunkban lépkedve a folyosón sötétlő fallal fényes szobába nyíló ajtón menni be és nézni ki az ablakon azon a két szemen, ami nekem van és őrülten hallgatni.. ahogy szuszogsz a párnádon. 



Mindezt azért, mert ez az a kincs, ami még most sincs. 


2015. február 1., vasárnap

Gondoltam rendet teszek a képzelt fiókjaimban ott a nagy káosz közepette. Hű. Csinálok pudingot.

Leírva talán megértem.
Boldogság. Szabadság. Függetlenség.
Hiányérzet. Üresség.. olykor.
Nem tudom miért.
Néha nagyon közel érzek magamhoz.. valakit. 
Valakiket.
Elmúlik.
Nem tudom, hiányzik kicsit.
Aztán újra rájövök, hogy nincs értelme.
Aztán.. nem is tudom mit érzek.
Próbálok úgy élni, hogy semmit sem bánok meg.
Mert amit megteszek, annak nem úgy kell nyomot hagynia, hogy később fájjon, hogy bánjam.
Nem.

És minden pillanatban elmagányosodok.. aztán eszembe jut a kérdés: Miért is érzünk magányt?
Olyan nincs, hogy mi magányosak legyünk. Ott a családunk. Ők mindig ott lesznek.
Most kit érdekel, hogy nincs kibe szerelmesnek lennünk?
Lesz majd. Fú, de még hogy! Egyszer majd újra lesz.
Egyszer voltam szerelmes. Nagyon.
És annyira fájt, hogy majd belehaltam.
Minden pillanat fájt, hogy elveszíthetem.

És most boldog vagyok érte, amiért elveszítettem. Mert volt és kész. 
De megtanultam a ragaszkodást. Most pedig tanulom, hogy hogyan tudnék újra szeretni.
Nem megy. Még nem. Majd fog.

Kicsit elkalandoztak a gondolataim, de olyan nehéz felidézni azt a sok dolgot, ami akkor átfutott a fejemben.
"Kloo, hogyan jutottunk idáig?"

Istenem.. mennyire jó is itt élni. Az ország szívében.
Mindig van valami, ami új és boldoggá tesz.

Egy percig sem hagyom fájni azt, hogy majdnem beleszerethetek.. beléd.
Mert közben zajlik az élet. Minden, mint egy hatalmas hullám sodródik. 

https://www.youtube.com/watch?v=N6K03sjaufA