Mondhatnám.. hogy elpilledek a nap láttán, mint nyári este alkonyulatánál tűzön pillecukrot olvasztva veled képet nézni- elbeszélni.. egymás mellett. Ülve.
Beléd nézni mélyen. Megfulladni szemeidben.
Hallgatni, ahogy kattog benned az alkatrészed.
Minél inkább figyelem, annál inkább kattog és gyors
nagyon gyors. Annyira ijesztő, hogy te élsz
vagy, hogy élhetnél velem.
Nem tudom. Süss nekem mézeskalácsból házat.. csinálj sokat. Építs várost velem. Várost a városunk alatt, a mi nem létező világunkban lépkedve a folyosón sötétlő fallal fényes szobába nyíló ajtón menni be és nézni ki az ablakon azon a két szemen, ami nekem van és őrülten hallgatni.. ahogy szuszogsz a párnádon.
Mindezt azért, mert ez az a kincs, ami még most sincs.
