Gondoltam rendet teszek a képzelt fiókjaimban ott a nagy káosz közepette. Hű. Csinálok pudingot.

Leírva talán megértem.
Boldogság. Szabadság. Függetlenség.
Hiányérzet. Üresség.. olykor.
Nem tudom miért.
Néha nagyon közel érzek magamhoz.. valakit. 
Valakiket.
Elmúlik.

Nem tudom, hiányzik kicsit.

Aztán újra rájövök, hogy nincs értelme.

Aztán.. nem is tudom mit érzek.

Próbálok úgy élni, hogy semmit sem bánok meg.

Mert amit megteszek, annak nem úgy kell nyomot hagynia, hogy később fájjon, hogy bánjam.

Nem.

És minden pillanatban elmagányosodok.. aztán eszembe jut a kérdés: Miért is érzünk magányt?
Olyan nincs, hogy mi magányosak legyünk. Ott a családunk. Ők mindig ott lesznek.
Most kit érdekel, hogy nincs kibe szerelmesnek lennünk?
Lesz majd. Fú, de még hogy! Egyszer majd újra lesz.
Egyszer voltam szerelmes. Nagyon.
És annyira fájt, hogy majd belehaltam.
Minden pillanat fájt, hogy elveszíthetem.

És most boldog vagyok érte, amiért elveszítettem. Mert volt és kész. 
De megtanultam a ragaszkodást. Most pedig tanulom, hogy hogyan tudnék újra szeretni.
Nem megy. Még nem. Majd fog.

Kicsit elkalandoztak a gondolataim, de olyan nehéz felidézni azt a sok dolgot, ami akkor átfutott a fejemben.

"Kloo, hogyan jutottunk idáig?"

Istenem.. mennyire jó is itt élni. Az ország szívében.
Mindig van valami, ami új és boldoggá tesz.

Egy percig sem hagyom fájni azt, hogy majdnem beleszerethetek.. beléd.

Mert közben zajlik az élet. Minden, mint egy hatalmas hullám sodródik. 

https://www.youtube.com/watch?v=N6K03sjaufA