Ezt már rég le akartam írni. Szerintem van benne valami.
Vidéken az emberek ragaszkodóbbak. Életük szerelmének hiszik azt a valakit, mert szűk a látókörük. Vagy.. nincs senki de kell valaki. De hát istenem, vidék! Ki van ott? Mégis mikor kit hogy KIT?!

Persze mert Pesten.. ja azt hiszed.
Igen én is azt hiszem. Érted.
Minden egyes nap belenéz a szemembe az a valaki, akinek elmerülök a tekintetében. Szinte szerelmes leszek. Másnap már semmi. Elhalványul az arca. Percek múlva..
Ez megy napról napra. Az emberek élvezik, hogy szabad-ság. 
Nem lehet az, egyszerűen megváltozott az az érzés, ami volt. 
Az, hogy biztonságban éreztem magam valakivel. Nem jó.

Kézen fogva menni valakivel. Nem. 
NEM. Mert a következő pillanatban jön.. valaki. Aki tetőtől talpig. Majdnem tökéletes. Akivel jó lenne lenni, kézen fogva veled róla álmodozni a pillanatban.

Aztán leszáll a metróról és megint te vagy. 

Hogy lett ez. Hogy lett az, hogy nekem hiányzik az ölelés, de senkivel sem elég jó. 

Nem tudom. Belegondolva, a szerelem az az, amikor idők múlása után is csak ő van nem? Ha eltelik az az idő, aminek el kell. Az a pont, amikor már nem szerelmes az ember.. vagy franc tudja.
Ezek szerint nem voltam még szerelmes. Ez az oka annak, hogy most meg nem tudnék kapcsolatban élni.. vagyis majd igen. Ha majd jön az. Mert tudom, hogy mit éreztem néha, hogy megfulladok abban, hogy szeretek és szeretnem kell és szeret, mert szerethet ha akar..
De ez megváltozott. Néha kell ez a dolog, az, ami az elején van ennek. 

Fura a egész, hát ez van a fejemben most.
Aztán két perc múlva jön egy másik.