2015. január 31., szombat

Olyan jó lenne örökké csak tizennyolc évesnek lenni.

2015. január 20., kedd

i think i fall asleep again without you.

És mindig szép lassan felébredünk magányunkban másokkal boldogan, egyedül vagyunk mi így a világon más szívében, fejünkben lépeget a millió megválaszolatlan kérdés, vagy kimondatlan sok szép szó.. a szánk buta, ha mérges mindent kimond, ami gonosz és lerombolja az összeset, mindazt a sok szépet, amit mi magunk építettünk fel, mert magunknak is építünk láthatatlan világot a világban.
Az is néha szakadt rongyos romos kormos, leégett felrobbant összedőlt elszakadt elsüllyedt a sok vitorláshajó ott a fejemben az én egyetlen világomban- ott, ahol minden úgy van, ahogyan elképzelem. Ott vagyok a világ közepén a felfordulásban, a hatalmas semmivé lett világ közepén Én, és körülöttem semmi sem ép és egész.. egyedül csak én.


kacat

Olyan vagy, mint egy zacskó kristálycukor, mert annyi épp elég is belőled. 
Erős vagyok, de te.. ha túl sokat adsz magadból az egyik pillanatban, a következőben annál többet veszel vissza. Ha nem adok magamból, te jössz hozzám kérni belőlem. Makacsul tartanám magam, hogy nem, pedig de. Nem tudom, akarlak.
Még akkor is, ha tudom, mi lesz egy év múlva- ilyenkor már azt fogom várni, hogy jössz-e. És különben is várom most is. Meg akarom, hogy jöjj. 
Tudod?
Beléd akarok szeretni.
Istenem. Mit tett velem a mosolygó arcod..


2015. január 11., vasárnap

Mindent felforgatok ahhoz, hogy megvalósítsam azt, amit szeretnék.
Mert az éltet mindenkit, ami az álma. Mi lesz, ha véget ér az álmom?
..megvalósul.
De utána mi lesz? Ha nem lesz már álmom? Miről álmodok?
Boldog leszel. Álom lesz az életed is. Lesz másik. Mi mindig álmodni fogunk.

Nem tudom, néha így belegondolok, hogy kiért mit teszek meg. És rá kell jönnöm mindig, hogy lehet, hogy ők a kisujjukat sem mozdítanák meg, ha én kérném őket. Minek is, szeretem megoldani a saját problémáimat, bízom magamban.. és sikerül. Így kell gondolkodni.

Végigfut. Az a sok apró képkocka, mint egy gyorsított felvétel. Mint egy fotósorozat. Képek. Érzelmek. Fájdalmak. Nevetés. Könnyek. Mosoly. Nyugalom.
Túl sok információ ez egyszerre az agyamnak.
Nyugalom. Hiány. Harag. Fájdalom. Szavak. Béke. Félelem. Hiány. Nevetés. Boldogság. Magány. Nevetés. Őrület. Vágy. Nyugalom. Magány. Zavarodottság.

A számba teszem. Füst száll fel az égbe. 
Behunyom a szemem.
Csend. Üresség. 
Kinyitom a szemem.
Kifújom a füstöt és nézem, ahogy áll a világ. 
A fején és az oldalán. Amíg én a két lábamon, nem gondolok semmire.

Kloee, január tizenegy.
Fekszem és rád gondolok.
Te folyamatosan áradó információtenger.
Számokkal kódolt érzelmek a fejemben. 

Nem minden igazi érzés, magunk sem tudhatjuk. Akkor ki tudja? Ha nem te.. ha nem én.

Az emberek furcsák.
Annyira érdekesek.
Mindenki különböző, mégis mindannyiunkban több közös van, mint gondolnánk.
De hihetetlen a másság. Hogy mi mind különbözőek vagyunk. Hogy mi mind ugyanazt akarjuk:
Egyedül lenni azt remélve, hogy valaki megtöri ezt a magányt. Igen. Csak nem mindegy, hogy ki.
Nem ismerjük egymást. Egy kicsit sokan élünk a világon, ahhoz, hogy elhamarkodott kijelentéseket tegyünk.
Furcsa, hogy sokszor nem tudom mit is akarok. Most Téged. Furcsa érzés, nem tudom mennyire valódi. Megijedek az ilyesmitől. Gyengévé teszel. Olyanná, amire mindenkinek szüksége van. Félek attól, hogy elveszítelek. Félek attól, hogy elmúlik.