Az ember belemártja a lábujját a hideg vízbe, majd vacogva kiveszi, mert túlságosan jegesnek találja. Aztán visszabújik a forrónak vélt- valójában hüledező- fazékba könyvet olvasni az ágy közepén ülve másban élve maga alatt borús felhő feje felett. Ostobán, boldogságot hallucinálva.
De most tudod, nem mindig döntünk arról, hogy mi akarunk-e lubickolni a fagyos vízben. Van, hogy csak úgy belelöknek, álmunkból ébredve vissza a tengerbe, forróságból jégbe zárva önmagunkban árvát játszva s bambán nézve a boldogságra.. gondolván boldog lennék, ha lennél, aki vagy.. vagyis voltál. Mert egykor beleszerettem a mosolygó tüdődbe meg ilyenek..
Aztán úszni abban a hideg vízben is más volt már, nem holmi képzelgés, forró lett. Medencéből tenger lett. Tenger mélyén pihenni más mosolyát lopni szeméből önmagát meglesni és álmodni vele hogy róla nincs más megoldás csak hogy holnap is jön egy másik élet megismerhetetlenül vonzódom a valósághű ábrázoláshoz a szabadság boldog ízéhez meg a málnaszörpös számhoz.
Meg ahogy rám néz. Ahogy a tekintetem keresi. Belemászik az agyamba és kirepül onnan.
Fiatalság bolondság, bohém élet lefestve. És örülni annak, hogy semmi sem fáj, addig jó.. mosolyogni, amíg szép vagy és bolonddá tenni azt aki érti.
Milyen jó is minden, ami a felhőkben tart és motiválja az ént.
