fasz tudja miért, de van.

Nem tudom mi a fontosabb nekem. Te vagy Én, vagy az a benned rejlő Én. Tudod, az a Valaki, aki Veled volt az, aki.. most nem.. tudja mit akar tőled. Semmit.

Tudod mit? Nálad felejtettem a fogkefém is meg magam is. 

Legalábbis magamból egy részt. Azt a részt.  

Ne vedd magadra, ó ne. Mindenkinek ezt mondom.

Az vagy, aki akkor vagy, ha nem velem.

Befolyásol a tudat, hogy vagyok.

Akármit mondasz. Tudom.

Nem léteznek angyalok de én az vagyok.

Tudom, hogy én nagyon sok mindent másként nézek és máshonnan. Tudom, hogy te mit akartál. Tudod, hogy mi van.. meg hogy mi volt.

Azt mondtad nem tudod.. én azt, hogy nem.

De belém tudnál szeretni?

Mert én nem.

Néha, mintha kőből lennék. Hideg vagyok. Hozzád.. is. 

De nekem kell az izgalom.

Kell, hogy féltékenységet érezzek.

Hiányzik, hogy küzdjek.

Hogy ha meglátom a szemében önmagam és 

.. mosolyog. Mert látja magát.

Nem a szememben.. a lelkemben.

Kell az, ami volt és lesz.. lesz?

Kell, hogy megőrüljek EL AKAROM VESZÍTENI A FEJEM AZT AKAROM, HOGY BŐGJEK AZTÁN A KÖVETKEZŐ PILLANATBAN NEVESSEK, MINT EGY SKIZOFRÉN RIBANC ÉS.. nem akarok hidegen közelíteni másokhoz.

Meg hát egyszer szerelmes az ember, azóta is akarja.

De a magányt meg lehet szokni. Úgy tudom.

Ez a keserédes érzés.. hangulat.. emlékek.

Mert hogy szépek.. de emlékek.

Az az illat, amit érzek, ha az erkélyre állok a lemenő napot nézve.

Vagy amikor esti kékségbe borul minden.

És észlelni, hogy mennyire ijesztően változékony ez a világ. 

Talán csak akkor érzem, ha valamennyire elveszett vagyok.

Mert most határozottan az vagyok. 

Elveszett de boldog. Nehéz, ami ül a vállamon. Csak érthetetlen, mi az. 

Mi az.

Miért.

Van, amikor kimondok valamit, aztán csönd lesz magamban:

Biztos, hogy ezt én mondom? Én Kloo? 

BIZTOSAN?

nem.. nem mindig.

Néha meg azt sem tudom mi van.

Kicsúszik minden a kezeimből. 

Az egyik pillanatban még irányíthatlak. 

A másik pillanatban már tőled függök.

Az egyik pillanatban még ismerlek.

A másik pillanatban már nem ismersz.

Az egyik pillanatban még mosolyogsz.

A másik pillanatban már elfordulok.

De ha rajtam múlik nincs vége még, ha rajtad múlik akkor igen.

De rajtam múlott és vége lett.. te akartál magadnak.

Mint mondtam, kicsúszik a kezeim közül minden. Azt mondják, minden 'rossz' után jön egy jó.

Kell lennie. Lenned kell. 

Meg néha úgy hiányzol. 

Fáradt a boldogság ilyenkor éjjelre.

Fáradt a szemem, hogy más szemébe nézzen.

Ó, az a megjátszott boldogság minden egyes alkalommal, akármit is érzek már olyankor hosszas órák eltel.. elteltek. És ezt csak azért mondom, mert van ez a csönd a sötét a puha ágyam a testápolóm kellemes illata a hajam nagyvárosi illata, beleivódott ma is valami nyüzsgő Liszt Ferenc tér meg az érdekes -unalmas emberek dohányfüst-illata. Na mindegy. Az zavar, hogy rejtett dolog frusztrál. Valami elrejtődött bennem, kissé lyukat üt bennem picit csak tényleg. De ez egy ilyen éjjel. Vegyél levegőt, hogy megnyugodj, létezel. Mi más kell még ? Semmi. Élsz. 

Illusions about us.

Másként látjuk önmagunk, mint amit valójában más lát. Épp ezért, úgy festjük le arcunk, mint ahogy mi elképzeljük, mint ahogy mi látjuk saját önarcképünk, mint ahogy mi látni szeretnénk önmagunkat a valóságban, úgy festjük meg arcunk egy vászonra méregdrága festékekkel, művészecsettel.
Keresve a tekintetünk a tükörben és a mereven farkasszemet néző másikat a képen, aki mosolyogva a mienkbe néz, hazug csalfa tekintettel.

Egymás szemében önmagunkat látva.

Szép vagy, ha mosolyogsz. Szépnek lát, aki szeret. Vagy szeret, aki szépnek lát.
Egy biztos. Nehéz megfesteni magadról a valóságot. Kívül- belül.
Ilyenek vagyunk mi emberek. Illúziókban élünk.