Az ágyamban fekszek. Igazán kényelmes helyzet ez, pihe puha. Valahonnan monoton hang hallatja magát. Hallgatom.. hallgatom. És egyre csak nehezedik a szemhéjam. Mintha valami erővel tartaná csukva. Alig tudom már nyitva tartani. Valami még kellene, a fejemben az összes akaratom akarja. De a testem nem ad jeleket, meg sem tudok moccanni. Már félig álmodok talán. De győztem. Megfogtam a takarómat, és magamra húztam. Fáztam. Félálom. Most valahogy jó. Hát nem különös? Mintha az elme és a test folyamatosan egymás ellen lennének. Felélesedik minden hang. Majd elcsitul. Minden nyomott, álomszerű. És megjelenik az első jel, hogy ez már nem a valóság. És még mindig. Sötétség van egyébként, hűha idebent aztán sötét van. Suskás volnék? És hirtelen valami élesen csörgött. Csörög, csörög...csörög. Feleszmélek. Igen, a kaputelefon az.
