2012. július 25., szerda

People are strange.

Az emberek furcsák. Én nemszeretem a túl kedves embereket, néha olyan tenyérbemászónak tűnnek. Legjobb barátok, akik azok, de van, hogy egyedül vagyok akkor is. Vihar utáni csend, amikor mindenki lenyugszik. Csend követi, nyomasztó csend. Titkolózók, akik semmit sem szólnak. Törnöm sem kell magam, mégis megtudom. Játszanom sem kell, mégis azt gondolják mit sem tudok. De sokszor nem is érdekel. Elásom valahova mélyen a tudattalanomba, mintha nem is tudnám. Élők néznek ki a fejükből, millió kérdéssel a szemük előtt, bedrogozva, félholtnak tűnnek. De válasz sehol. Boldog emberek, boldogtalant játszva, meg hogy ők bármit megadnának, a boldogságért, magukban kuncogva, hogy ők jól tudnak hazudni. És okos emberek butának próbálnak tűnni, hogy igaz legyen, szépség és ész nem fér össze. Meg nem hallott szavak, becsukott fül. Nyitott szem, zajok. Csukott fül, színek. Jóleső magány. Én szeretem megtartani magamnak ami csak rám tartozik. Sok, amit még senkinek sem mondtam el, csak mondjuk sokkal később, amikor már jelentéktelen az idő. Ribizlibokrok, akik mégsem ribancok. Dagadt ribancok, akiket nagyon utálok. Mert rondák, és talán én nem akarok ilyen ronda disznó lenni. És talán antiszociális vagyok.. talán. És akkor mi van? Mindenki szeret valakit.. valakiket. Vannak akik engem is szeretnek, de nincs előírva. Tudom. És?

Meg amúgy még dörög az ég. Francba, a manók nem kussolnak be.