Annak tudatában, hogy kevesebb, mint négy órát alszom megint, nem zavartatom magam. Inkább most írok meg rajzolok, meg tudod, így fekszem már csak ébren álmodozva összerakom magamban, amit szétszedtem másokban.
És kopog a párkányon az eső, mint millió millió apró szteppcipő.
Ez is olyan édes. Mint úgy a reggel lez majd mérges, hogy kicsesszen velem, amiért utálom és tud róla, hogy nem várom.
Meg az emberekben ez a berögzült fáradtság, hogy milyen okos az agy, hogy este tízkor ágyba zavarja őket, engem meg reggel szokott vissza, a suliban a padban a vonaton a héven a ! Deákon. A téren. Hánynom is kell valamitől de nem értem.
